Vass Zita Önkéntesünk útinaplójából:

"Első teljes napom Kinshasában, de valahogy nehezen hiszem még mindig el, hogy hol vagyok, most mar nincs meg az újdonság érzése, hiszen olyan, mintha hazajönnek. Megreggeliztem es utána rögtön szerettem volna az árvaházba menni, izgatottan vártam a gyerekekkel való első találkozást. Eddig meg nem nagyon sétálgattam a varosban, hiszen a kapott információim alapján nem biztonságos a város, mert az új kormány meg nem alakult meg. Hozzáteszem valóban lehet látni az utcán verekedő fiatalokat, ami azért annyira nem volt mindennapos a választások előtt. Ami nagy változás számomra, hogy közlekedési lámpákat tettek a boulvard-ra, bár csak a népesség fele veszi figyelembe, így ha lehet mondani, meg több a baleset. Vicces volt, ahogy éppen vártam a zöld lámpára a zebránál, egy idős úr állt mellettem, figyelve a piroson áthaladó embereket, autókat es azt mormolta szegyen ez szegyen. Megmosolyogtam, de az az igazság valahol el kell kezdeni a fejlődést es minden kezdet nehéz. Ugyanez igaz arra, hogy mikor megérkeztem, kérdésemre, hogy mi a helyzet Kinshasában, felháborodva közöltek, hogy a kormány január 1 - ével bevezette a TVA-t, azaz az AFÁ- t. Persze természetes, hogy egy szegény országban ez hatalmas probléma, de azt is nézni kell, hogy a fejlődéshez vezető út nem könnyű, de mindenképpen szükséges és a későbbiekben hasznos lépés.
Szóval iskola után úgy gondoltam meglepem a gyerekeket, viszem a magyar támogatók ajándékait, ruhait, beleértve a saját es önkéntes társaim meglepetéseit. A meglepetés hatalmas volt, bár főleg amiatt, hogy sérelmezték, hogy levágattam a hajamat es a jelenlegi nem éppen nyerte el a tetszésüket. Ami viszont a végletekig megható volt, az az, hogy egész féléves itt tartózkodásunk alatt kerülték az ölelést, azt hogy egy puszit adjunk nekik: egyrészt a korukból kiindulva, másrészt pedig itt annyira nem jellemző ez a fajta érzelmesség. Viszont ennek ellenére, most, hogy fél év elteltével újra láthattak, több gyerek önként a nyakamba ugrott es puszit adtak. Mit ne mondjak, megkönnyeztem. Amikor nem öleltek meg, akkor is tudtam, hogy szeretnek, de ez egyszerűen felülmúlhatatlanul sokat adott.
Az ajándékoknak természetesen nagyon örültek, rögtön rávetették magukat a bőröndökre es igazságosan elosztották a játékokat, de azt is megbeszélték, hogy közös, tehát mindenki használhatja. A két mama, aki a gyerekekről a mindennapokban gondoskodik, egyszerűen letámadtak, mint egy hoki mérkőzésen, kiabálva a nyakamba ugrottak es sírtak örömükben, hogy viszontláthatnak. Az iskola udvarán mindenhonnan annyit hallottam, hogy „impossible, impossible”, azaz lehetetlen, értve arra, hogy visszajöttem.
Összegezve annyit tudok mondani, hogy családtagjukként, barátjukként tértem vissza és ez nagyon nagy boldogsággal tölt el, örülök, hogy ezeknek az embereknek örömet tudok okozni."