Egy teljesen átlagos, nagycsaládos magyarként élem mindennapjaimat. Szoktam – lehetőségeimhez mérten - támogatni itthon és külföldön is, elsősorban anyagilag, de ha időmből futja, akkor személyesen is.  Véletlenül szaladtam bele az Afrikáért Alapítvány honlapjába pár éve és emlékszem, hogy mindent alaposan átolvastam rajta. Valahogy nagyon hitelesnek tűntek nekem és úgy éreztem, hogy itt olyan munka folyik, ahol látják a statisztikák és nevek mögött levő gyerekeket is. Pár nap gondolkodás után úgy döntöttem, hogy kiválasztok egy támogatható kongói gyereket, akinek az oktatását szeretném támogatni. Nem volt könnyű a sok fénykép közül választani. Minden képhez tartozott egy leírás is, egy pár dolgot megtudhattam a gyerekekről. Véletlenül vettem észre, hogy egyetemistákat is lehet támogatni és arra gondoltam, hogy akkor támogatok egy egyetemistát, hiszen egyetemre járni az már valami. 2 fiú közül kellett választanom és végül Andréra esett a választásom, aki könyvelő szeretne lenni és egy nagyon szegény kőtörő családja van 7 tesóval.

André apukájával a kőtörőben

Szorgalmasan kezdtem utalni a havi díjakat és kaptam is köszönő levelet az Alapítványtól illetve fényképeket az ’örökbe fogadott fiamról’ Andréról, aki egyetemistaként persze már egy felnőtt fiatalember, szóval mosolyogtunk is rajta, hogy ’lett egy felnőtt fiam’. Néha láttam az alapítványi hírekben, hogy Andre jól teljesítette az egyetemi évet, ennek örültem, de őszintén eszembe se jutott, hogy akár az Alapítványhoz, akár Andréhoz közelebb kerüljek, egy voltam a támogató szülői közül és csak örültem, hogy segíteni tudok valakinek, hogy elvégezze az egyetemet és ez által bizonyára jobb élete lesz. Közben persze megkaptam itthon, hogy csak egy nevet és fényképet támogatok és biztos nem is létezik ez a gyerek, csak beszedik a lóvét…. De én magyaráztam, hogy nem-nem, az Alapítvány ez nem olyan, itt tényleg törődnek a gyerekkel és tényleg ismerik őket.  Engem nem lehetett megingatni. :)

A fordulatot a Facebook hozta, ami folyton feldobálja a lehetséges ismerősöket és másfél éve egyszer csak feldobta André nevét és fényképét (az Alapítvány volt a közös ismerősünk).  Leellenőriztem a nevet az stimmelt, néztem a fényképet, hogy akár ő az ’én Andrém’ is lehet, néztem az adatokat, hogy stimmelnek…. Aztán ennyiben hagytam, de a Facebook nem. Pár nap múlva megint feldobta nekem Andrét.  Aztán megint. Végül a Facebook nyert, mert csak nem hagyott a dolog nyugodni és ugyan ismerősnek nem mertem bejelölni, de elkezdtem követni.  És nagyon jó volt látni a képeket. Kiderült például, hogy önkéntesként visszajár angolt tanítani az Afrikáért Alapítvány iskolájába, ahol ő is tanult. Mi mást tehettem, elkezdtem lájkolni a képeket. Ő meg észrevette, hogy egy ismeretlen követi őt és lazán rám írt a Messengeren, hogy hogy vagyok és szép napot kívánt nekem…. Hát így kezdődött a személyes kapcsolatunk.   (Megjegyzem, hogy soha nem kérdezte meg, hogy miért kezdtem el követni és csak 1 hete tudta meg, hogy az egyik egyetemi szponzora is vagyok. :)

Egy fél évet csak nagyon ritkán írtunk egymásnak, érdeklődtünk egymás hogyléte felől illetve mesélt kicsit családja szomorú helyzetéről és küldött pár fényképet is. 

A család

Munkában az apukája


Vacsora az esti munkában

Legkisebb tesó munkában vacsorázik – itt olyan 10 éves

Aztán Kongóban forró lett a helyzet, tüntetések voltak, lövöldözések voltak és idén januárban kétségbeesett üzenet jöttAndrétól, hogy lehet, hogy menekülnie kell és hogy ki tudom-e fizetni a repülőjegyét.  Persze nem értettem semmit, bújtam a netet, hogy kiderítsem, hogy mi történik Kongóban és vajon mibe keveredett ez a fiú…. Nem sok sikerrel, így végül írtam az Alapítványnak, hogy mit tudnak, mi van Andréval, aggódom érte és az egyik szponzora vagyok. Ők egyből elküldték nekem France Mutombo telefonszámát, hogy hívjam fel az Alapítvány elnökét. Hát itt elbizonytalanodtam, hogy hívjam vagy ne hívjam és ezalatt jött egy megnyugtató üzenet Andrétól, hogy minden rendben, marad Kinshasában és tanul tovább…. Viszont mi már gyakrabban írtunk egymásnak és egyszer tavasszal rákérdeztem nála egy interneten látott videó kapcsán, hogy náluk tényleg sok a gyerekmunkás és a gyerekek tényleg nem járnak iskolába? És akkor André elkezdett mesélni magáról. Kiderült, hogy ő is dolgozott kiskorától kezdve és ő is törte a követ. 6-7 évesen tudott iskolába járni 1 évet, de abba kellett hagynia, mert nem volt pénzük az iskolát fizetni és dolgoznia kellett. 15 évesen alig tudott franciául beszélni (náluk ez a hivatalos nyelv és ezen a nyelven megy az oktatás az iskolákban) és a nevét nem tudta rendesen leírni és nem tudott olvasni. Itt lépett be az Afrikáért Alapítvány az életükbe és itt kapta meg azt a lehetőséget, hogy - magyar szponzoroknak köszönhetően - tanulhatott az Alapítvány iskolájában és sikeresen le is érettségizett. Közben – France Mutombonak köszönhetően - megtanult angolul is és most meg már egyetemre jár. Ez azért nem semmi életkezdés azt gondolom. Megtudtam azt is, hogy nagyon szegény a családja és hogy iskola mellett ő is próbál dolgozni, de nem nagyon van mit.  

Igazából itt értettem meg, hogy mennyire nagy dolgot tesz az Afrikáért Alapítvány a gyerekekért, hogy milyen sorsfordítás az életükben, hogy lehetőséget kapnak tanulni.  Andrén keresztül értettem meg, hogy Kongóban nem alapvető jog a tanulás és hogy ez nem jár mindenkinek, csak aki megengedheti ezt a luxust magának. Az Afrikáért Alapítvány iskolája és árvaháza egy szegénynegyed kellős közepén van és bizony ezeknek a gyerekeknek ez a lehetőség az egyetlen lehetőség.

Aztán nyáron szembejött velem az Afrikáért Alapítvány humanitárius turistaút hirdetése Kongóba. Ezekkel az utakkal már 3-4 éve szemeztem és éreztem, hogy most van az, amikor nekem mennem kell.  Írtam is Andrénak, hogy akkor lehet, hogy október végén Kongóban leszek, ennek ő nagyon örült és nagy szeretettel vártak ő és családja, addigra már európai anyukájának nevezett, én meg őt az afrikai fiamnak (de itt még inkább viccnek szántuk).  Az út előtt 2-3 héttel megkérdeztem Andrét, hogy milyen ajándéknak örülne. Őszintén az én fejemben egy okostelefon, vagy tablet járt, de gondoltam mivel nagy szegénységben élnek és én nem ismerem a körülményeket a meglepetés helyett, inkább kérdezek, hogy mire van szüksége. És milyen jól tettem….  Andre elmondta (nagyon udvariasan), hogy nincs szüksége tárgyi ajándékra, neki munkára van szüksége és a családjának is. (El nem tudom mondani, hogy abban a pillanatban mennyire hülyének éreztem magam a tablet ötletemmel, még jó, hogy nem írtam le….). Kiderült, hogy pár éve senkinek sincs munkája a családban, csak ad-hoc pici dolgok. Nincsen otthonuk, csak a szüleik élnek egy pici szobában, a nagyok a szomszédoknál alszanak vagy ahol találnak egy üres ágyat. A kisebbek a templomban tudnak aludni (a legkisebb gyerek 12 éves!). Rendszeresen éheznek is. Nincs ennivalójuk, nem csak napokig, hanem van, hogy hetekig nem jutnak rendes élelemhez. (Tablet, mi?) És akkor végre tényleg elkezdtem beszélgetni Andréval, hogy oké, akkor mondja meg hogyan tudok segíteni, mi a megoldás. És két héten keresztül csak beszélgettünk. Kongóban nagyon kevés munkahely van, a fővárosban az emberek 60%-70%-a munkanélküli. Az emberek szereznek ezt-azt olcsón és aztán azt árulják az utcán. Vannak kis boltok vagy árusok az utcán, ahol bármit el tudsz intézni. A gumistól, a telefontöltősön át az élelmiszerboltig minden van. És André családjának az álma egy kis élelmiszerbolt volt. Abban tudnának dolgozni és a profit eltartaná a családot. Megbeszéltük, hogy mi minden kellene hozzá és hogy mennyi pénz kellene hozzá, majd megbeszéltük, hogy hát nekem ennyi pénzem nincsen és megfordítottuk, hogy akkor mennyi pénzt tudok adni (keveset) és nézzük meg, hogy abból mit lehet kihozni és megyek Kongóba és viszem a pénzt (egy iciri-piciri bolt jön ki belőle). Őszintén abban hiszek, hogy nem halat kell adni az éhezőknek, hanem megtanítani őket horgászni, mert hosszú távon csak az oldja meg a problémákat. André meggyőzött, hogy a pénzt tényleg a kisboltra szeretné fordítani és a beszélgetésekből lejött, hogy mindent átgondol, okos, tervei vannak és nem hebrencskedik. Végül is úgy döntöttem, hogy mivel nincs nagy összegről szó, ha csak ételt vesznek belőle és nem éheznek egy pár hétig, már annak is örülök, de ha kisbolt lesz belőle az még jobb. 

A humturon jeleztem, mint különleges kívánságot, hogy szeretnék Andréval találkozni és France Mutombo biztosított, hogy természetesen megoldjuk, mosolyogva hallgatta, hogy Facebookon  levadásztam Andrét vagy ő engem.  :)

Az egyik este Kinshasában André megérkezett a szállásunkra, hogy végre találkozzunk. Hát nagy pillanat volt, amikor életemben először megöleltem az afrikai fiamat, akivel már másfél éve ’beszélgetek’ és 3 éve követem az életét.  Szerencsére André nagyon jól beszél angolul és könnyen kommunikál, így prímán ment a beszélgetés.  Sokat beszélgettünk a családjáról, a gyerekkoráról, a kisboltról, az egyetemről és a jövőjéről. Természetesen azért hoztam apróbb ajándékokat neki is és minden családtagjának és anyukájával is beszélgettem telefonon (André tolmácsolt).  Ragaszkodtak hozzá, hogy látogassam meg a családot, de annyira kedvesen kérték, hogy arra nem lehetett nemet mondani, viszont komoly szervezést igényelt, mivel humturosként feszes programom volt, de megígértem, hogy megoldjuk valahogy.  Természetesen átadtam az ígért összeget Andrénak és biztos voltam benne, hogy jó helyre került és már nem viccként mondtam, hogy ő az afrikai fiam. Végleg a szívembe zártam.

Utána a humtur elment vidékre, így nem tudtam Andréval találkozni, de megbeszéltük, hogy az utolsó napomon Kongóban meglátogatom a családját. Több humturistával megbeszéltem, hogy a maradék kongói frankunkat odaadjuk Andrénak és hát voltak, akik mélyebben is a zsebükbe nyúltak, így egész komoly összeg jött össze. Plusz amikor hallották, hogy vendégségbe megyek 10 perc alatt egy hátizsáknyi ajándékot összepakoltak nekem a többiek, hogy ne menjek üres kézzel.  (Nem semmi egy csapat, az már igaz!)

 France is támogatatta a családlátogatási projektet és alapítványi autó hozott/vitt engem Kinshasában (ez nagy segítség volt).  André értem jött, így együtt érkeztünk meg a családjához. Hát én még életemben nem kaptam idegenektől 2 óra alatt annyi szeretetet, amit ők rám zúdítottak. Teljes műsorral készültek a kedvemért, mindenki beszélgetni szeretett volna velem, nagyon aranyosak voltak, azt se tudták, hogyan kedveskedjenek, mindenki beköltözött a szívembe. És az első 20 perc után családtag lettem. Befogadtak. Hát így lett nekem egy afrikai családom. André édesanyjának pedig megígértem, hogy mindent megteszek Andréért, ami csak tőlem telik, hogy a fiának jobb élete legyen. Andrénak meg természetes, hogy az egész családjáért tesz és dolgozik és tanul, így az egész család jól jár és jobban él. Egy darab ott maradt a szívemből az új családomnál, remélem, hogy még lesz lehetőségünk találkozni és bízom benne, hogy egy jobb élet vár rájuk.

Mutuale család

Mutuale fiúk – jobb szélső André

Mutuale lányok

Mutuale szülők – Imádom ezt a képet!

Vendégségben a családnál

André egyik unokahúgával az ölemben

Családi körben

Anyák egymás közt :)

Hogy milyen André? (Garantáltan elfogult anyai véleményem….) Hát nagyon okos, jó felfogású, könnyen és jól kommunikál, rendkívül segítőkész, szeret önkénteskedni  (úgy is, hogy nincs mit ennie), nagyon kedves, odafigyel másokra, mindig ápolt és jól öltözött (ezt csináld utánuk Kongóban mélyszegénységben, ahol alig van víz és áram) és nagyon jó humora is van. Az élet nagyon megtanította, hogyha nagyritkán esélyt kap, akkor azt két kézzel ragadja meg és tegyen meg érte mindent, mert nem fog második esélyt kapni. Nagyon jó vezető képességei is vannak Andrénak, én nagyon bízom benne, hogy ilyen nehéz körülmények között is meg fogja találni az útját. Mindezek mellett André még nagyon vallásos is. Ahogy én láttam, általában igaz, hogy a kongóiak nagyon vallásosak és nagyon jó és közeli kapcsolatban vannak Istennel. Kamaszok számára teljesen természetes, hogy minden héten templomba mennek és a facebook posztjaik jelentős része vallásos témájú.

Hogy én mit kaptam Andrétól? Rengeteget. Beengedett a világába, a családjába, megismerhettem az életüket, a számára fontos embereket, a kultúrájukat. Sokat tanultam tőle a családi összetartozásról, szeretetről, a mélyszegénység legsötétebb bugyrairól. Tanultam tőle elfogadást, bizalmat, küzdeni akarást, életigenlést. Nekem adta a családját, az életszemléletét és a hitét és még toleranciára is tanított. Sokkal mélyebb értelmet nyert általa az Afrikáért Alapítvány jelmondata: ’Segíteni kiváltság!’ Tényleg az! Rendkívüli dolog, hogy én olyan helyre születtem, hogy erre lehetőségem van és nagyon örülök, hogy pont Andrét kezdtem el támogatni 3 éve.

Hogy hol tartunk most? Andréval gyakran beszélünk, a kisbolt minden mozzanatát egyezteti velem. A hétvégén készült el a kisbolt festése és nézzétek csak mivel lepett meg engem az afrikai kisfiam:

Elkészült a kisbolt festése és milyen magyaros hangzású a bolt neve. Tagadhatatlanul ért hozzá, hogy vegye le az európai anyukáját a lábáról…. :)

Jelenleg 2 cél van a szemünk előtt. Elsősorban azt szeretnénk elérni, hogy a bolt annyi profitot termeljen, hogy a család ne éhezzen. Másodsorban pedig, hogy legyen előbb-utóbb egy otthonuk, hogy újra együtt élhessen a család szeretetben és boldogságban. Mert megérdemlik. Mert jó emberek, csak egy esélyt kellett adni nekik.

Persze André már egy teljes boltláncról álmodik, mert munkahelyeket szeretne biztosítani más éhezőknek is Kongóban. Hát ilyen az én afrikai, egyetemista kisfiam. :)

Nagyon büszke vagyok Rád André Mutuale! Köszönöm, hogy része lehetek az életednek.

(Írta: Bodó Kati)


Nagyon örülünk, hogy Andrénak egy olyan támogatója – „magyar anyukája” adatott mint Kati.
Kati mellett még több más támogatónkat megnevezhetnénk, akik kiemelt figyelemmel kísérik pártfogoltjaik és családjaik életét. Nagyon hálásak vagyunk a segítségetekért!

Ha Te is bekapcsolódnál akár egy egyetemistánk vagy egy diákunk támogatásába, látogass el „Fogadj örökbe!” menüpontunkra és nézd meg, kiknek van még szüksége támogatásra.

Köszönjük szépen és várunk Téged is Támogató Szüleink közt Szeretettel!