Teremtsünk Biztos Lakhatást  nemzetközi projektünk keretében április végén  egy csapat lelkes önkéntes utazott a Kongói Demokratikus Köztársaságba, hogy biztos otthont teremtsenek Mama Alphonsine-nak és családjának , és személyesen is megtapasztalják, milyen kihívásokkal kell a kongói embereknek nap mint nap megküzdeniük.

A misszió történéseit olyan nagy érdeklődéssel követtétek Facebook oldalunkon, hogy alapítványunk munkatársai összeállítottak egy kérdéssort, hogy még teljesebb képet kapjatok a megszerzett élményekről, tapasztalatokról. Olvassátok szeretettel a beszámolókat!


Kérdésekre válaszolnak:

Bodó Kati, Maczkó Hajni & Viszoki Dávid, Zaharia Gabi

Bodó Kati Maczkó Hajni és Viszoki Dávid Zaharia Gabi

Milyen volt találkozni Mama Alphonsine-ékkal?

Bodó Kati: Egyrészt nagyon örültem a találkozásnak, nagyon vártam, hogy végre megismerhessem a családot. Másrészt nehéz volt látni, hogy milyen megalázó körülmények között kell élniük és jó volt arra gondolni, hogy azért jöttünk, hogy ezen változtassunk. Az elején nagyon tartózkodóak voltak a sok fehér láttán, de egy pár óra után már felengedtek és jókat lehetett játszani a gyerekekkel és beszélgetni a felnőttekkel.  Mindenki nagyon kedves volt velünk.

Maczkó Hajni: Megható volt látni azt a családot, akiknek 1 hónapon keresztül szerveztünk adománygyűjtést. A napok során alkalmunk nyílt arra, hogy közös fakultatív programokon és az építkezésen vegyünk együtt részt. Ez idő alatt jobban megértettem a történetüket, a mindennapjaikat, lehetőségeiket, nehézségeiket. Szinte megkönnyeztem, amikor megtudtam, hogy Mama Alphonsine 4 unokája teljesen árva.

Viszoki Dávid: Az út előtt, az adományszervezés során csak videón láthattuk őket, ezért öröm volt a valóságban is megismerni a családot. Első benyomásra is szimpatikusak voltak. Utána több időt tölthettünk velük, és jó volt velük beszélgetni. Az is nagy élmény volt számomra, hogy hosszabban beszélgethettem Mama Alphonsine-nal a jövőbeli terveiről, pénzügyi elképzeléseiről. Így még jobban megismerhettem őt.

Zaharia Gabi: Számomra érdekes élmény volt találkozni velük. Leginkább a gyerekekkel, és közülük is Jordi volt az, aki közeledett hozzánk, nyitott volt, énekelt. Illetve látni a reményt a szemükben és később az örömet nagyon jó volt.

 

Mi az, ami a legjobban meglepett Kongóban?

Bodó Kati: Jártunk egy nyomornegyedben Pakadjumában. Nagyon nehéz volt látni a kilátástalan emberi sorsokat, különösen a gyerekekét, akiknek soha esélyük sem volt és nem is lesz egy emberi életre. Bízom benne, hogy az egyre nagyobb publicitás hatására a helyi kormány lépéseket tesz azért, hogy javítson az ilyen körülmények között élő emberek helyzetén.  Azt gondolom, hogy annyit én is tudok tenni, hogy mesélek arról, amit láttam és átéltem.

Maczkó Hajni: Hogy lehet az, hogy az ország természeti adottságai (köztük ásványkincsek) ellenére ennyire nagy szegénység van azon a Földön, ahol ugyanúgy a jólét is megtalálható. Megdöbbentett, hogy a szegénységnek az a szintje, amiről azt hittem, hogy csak kis rétegekre korlátozódik, teljesen általános, a népesség kb 80%-át érintheti. És ez ráadásul csak az átlag, aminél még vannak szegényebbek, nyomorban élők.

Viszoki Dávid: Az meglepett, hogy az ott tartózkodásunk kb. felénél már kevésbé zavart az utcán felhalmozott szemét és annak rendszeres égetése, mert megértettem, hogy ez nekik csak a sokadik nehézség a sorban, illetve nem is tudnák hova vinni, mert szemétszállítás nem létezik, ezért valóban az égetés az egyetlen használható megoldás pillanatnyilag.

Zaharia Gabi: A közlekedés és a szemét. Tudtam és láttam képeket, olvastam is róla, de nem gondoltam, hogy ilyen mértékben.

Mi volt a benyomásod a kongói emberekről?

Bodó Kati: Az elején zárkózottnak tűnnek, de egy kedves mosoly sokat segít ezen. Ha picit közelebbről megismered őket, akkor nagyon kedves és életvidám emberek, tele szeretettel. Nagyon sok olyan tudással rendelkeznek az életről, családról, hitről, amit a mi rohanó európai világunk már régen elfelejtett. Sokat lehet tanulni tőlük és az embernek néhány nap alatt átértékelődik az élete és jó esetben az értékrendszere is változik. Más emberként jöttem haza.

Maczkó Hajni: Utunk során a személyesen megismert kongói emberek rendkívül vendégszeretőek voltak velünk. Meglepő volt, hogy sokszor a kongói beszélgetés hangereje számomra a kiabálással egyezik meg. Érdekes volt látni, hogyan reagálnak a helyiek arra, hogy európaiakat látnak: volt, aki őszinte barátsággal, mosollyal fordult felénk, illetve voltak olyanok, akik zárkózottan viszonyultak hozzánk. Sokszor az utcán a távolból kiabáltak felénk lingala nyelven.

Viszoki Dávid: Bizonyos szempontból ugyanolyanok, mint máshol: van, akivel egyből egy húron pendülsz, van akivel kevésbé. De akikkel több időt töltöttünk együtt, mindenki nagyon barátságos és kedves volt. Egyébként pedig gyakran hevesen adják ki az érzéseiket, a beszédük és taglejtésük kirobban az energiától, ami néha vicces volt. Persze ez sem általánosítható, mert találkoztam több kongóival is, aki csöndesen fejezte ki a gondolatait, érzéseit.

Zaharia Gabi: Az, hogy bár sok rossz dolgot élnek meg, tudnak örülni az élet apróságainak. Nem láttam nagyon sok elkeseredett, magába roskadt embert, mert akármilyen nyomorban is éltek, azt tudták értékelni, ami van, és nem azt, ami nincs.

  

Hogyan élted meg a kulturális különbségeket, mi az, ami a legnagyobb kultúrsokkot okozta?

Bodó Kati: Nekem a kinshasai közlekedés okozta a legnagyobb sokkot. Szabályok nincsenek, akinek erősebb az autója és jobb a dudája, az megy, hatalmas dugók vannak. Simán összevesznek és kibékülnek 2 perc alatt. Az emberek életveszélyesen utaznak a járművek tetején, oldalán vagy hátulján és gyakoriak a balesetek, amiből éppen ezért sok a súlyos vagy halálos kimenetelű.

Maczkó Hajni: A megszokott komfort nem hiányzott. A mélyszegénység, nyomor látványa a szemnek volt a legnagyobb kultúrsokk.

Viszoki Dávid: A kulturális különbségek nem okoztak nehézséget, ez biztosan köszönhető annak is, hogy mindig volt velünk helyi segítő, és jó volt a szervezés. De annak is köszönhető, hogy igyekeztem nyitott lenni, és új, hasznos tapasztalatként tekinteni minden olyan dologra, amit elsőre nem értettem.

Zaharia Gabi: Próbáltam itthonról, valamennyire felkészülni, ráhangolódni, de nekem nagyon furcsa és nehéz volt elfogadni ezt a nagyon laza, a „mának élünk, nem a jövőre koncentrálunk” életfelfogást. Nálunk ugye mindenki arra törekszik, hogy anyagi biztonságban legyen. A döbbenetes szegénység, a szemét mennyisége, a lassú élet és munkatempó. Sokszor eszembe jutott Petőfi verse: „Ej ráérünk arra még.” Megélni mindezt számomra nem volt nehéz, szerencsére otthon hagytam az összes elvárásomat és előítéletemet.

Milyen különbségeket tapasztaltál a magyarországi/európai (lakhatási) szegénység és a kongói között?

Bodó Kati: Itthon sem jó a helyzet, sokan élnek nagyon rossz körülmények között. De itthon még mindig relatív szegénységről beszélünk. Itt van egy szociális háló, ami jól (néha rosszul), de segíteni próbál. Például lehet járni óvodába és iskolába alanyi jogon, ott ingyen kaphatnak enni. Jár az orvosi ellátás, lehet segélyekért folyamodni.

Kongóban abszolút szegénység van és a népesség 70%-át érinti. Hogy mi az abszolút szegénység? 10-en laknak 20 négyzetméteren, vizes blokk nincs, a berendezés jó esetben egy kanapé vagy matrac. A folyóhoz járnak fürdeni vagy WC-re. Ha nincs folyó a közelben, akkor kerti csapok vannak kiépítve és onnan hordják a vizet kannákban. Konyha nincsen, az utcán főznek faszénnel és ott is mosogatnak lavórban. Iskola nem jár alanyi jogon, nem tudják megfizetni. Munkalehetőség nincs, mindenki maga próbál ügyeskedni. Orvosi ellátás nem jár, a gyógyszer számukra megfizethetetlen. Ha mondjuk egy gyereknek vakbél gyulladása van, akkor megvizsgálják, és ha nem tudod befizetni a műtéti pénzt (és nem tudod), akkor adnak receptet, hogy váltsál ki fájdalomcsillapítót (lehet, hogy azt sem tudod kiváltani) és hazaküldenek. Rengeteg gyermek hal meg maláriában 0 és 5 éves kor között, mert nincs pár dollárjuk malária gyógyszerre.  A családok jó esetben egy nap egyszer esznek, rosszabb esetben egyszer sem.

Maczkó Hajni: Szegénység mindenhol megtalálható, viszont a mértéke változó. Tekintettel, hogy Kongó a világ 10 legszegényebb országához tartozik, megdöbbentő volt látni a szegénység szélsőséges mértékét. Itthon egy biztos lakhatással küzdő ember tud innivalóhoz, ennivalóhoz jutni, és szükség esetén egészségügyi ellátáshoz, illetve bizonyos keretszám között szállóba is jelentkezhet. Odakinn egy biztos lakhatással küzdő embernek ez sem adatik meg.  Kongóban általános, hogy sokaknak csak olyan biztos(nak tartott) fedél van a feje fölött, ami bádogból és fából készült, benne se áram, se víz nincs, berendezés hiányzik. Itthoni megközelítésben ez nem a biztos kategóriába tartozik.

Viszoki Dávid: Szerintem a lakhatási szegénység Kongóban arányaiban még több embert érint, mint Magyarországon. Továbbá a jogrendszer gyenge, az is megtörténhet, hogy azt hiszed megfelelő tulajdonjoggal rendelkezel, mégis kilakoltatnak, mert valaki lefizette a bíróságot. Ráadásul a nőket jobban kihasználják, nekik még nehezebb a jogaikat érvényesíteni. Ezek miatt a visszaélések száma is sokkal nagyobb. A lakhatási körülményekről pedig ne is beszéljünk. Más típusú szegénység és sokkal súlyosabb, hiszen Kongóban az ingyenes oktatás és egészségügy csak álom.

Zaharia Gabi: A legnagyobb különbséget a jogokkal tapasztaltam. Számomra nagyon meglepő, hogy pusztán azért, mert valaki nő és özvegy, nem tudja érvényesíteni a jogait. Európában ez evidencia. Bemegyünk a hivatalba, kitöltjük a szükséges dokumentumokat, elküldenek száz helyre, de végül valaminek a jogos tulajdonosa leszünk nemtől függetlenül. Kiábrándító ez a hátrányosság a nők irányába.

 

Mit mondanál a magyaroknak, miért kell az afrikai problémák megoldásával (is) foglalkoznunk itt Európában/Magyarországon?

Bodó Kati: Afrika egy különleges fejlődő kontinens, ami rengeteg problémával küzd jelenleg. Jelen vannak nagyon modern dolgok, mint internet és okos telefon, de más területeken meg nagyon el vannak maradva és elképesztő méretű a szegénység. Szerintem nagyon fontos, hogy jó példát mutassunk, támogassuk és tanítsuk őket. Szeretnének jobban élni, szeretnének jövőt látni maguk előtt. Természetesen nem tudjuk alapjaiban megváltoztatni Afrikát, a nagy változásoknak felülről és belülről kell indulnia. De mikro szinten, egyes emberek vagy családok életében nagyon komoly változásokat lehet elérni. Több alapítvány is van itthon, amelyek Afrikával foglalkoznak. Havi 2-3000Ft-ból megváltoztathatod egy kisgyermek életét, hogy kifizeted az oktatást.  Azt gondolom, hogy azt mi látjuk tisztán, hogy mi a különbség analfabétaként megpróbálni boldogulni az életben vagy úgy, hogy kijártad az iskolát, esetleg le is érettségiztél, megtanultál elvontan gondolkodni és összefüggéseket látni. Szerintem az oktatás a legfontosabb feladat, amivel hosszú távú és tartós változtatást lehet elérni.  Persze lehet azt mondani, hogy ez csak egy csepp a tengerben és összességében semmi sem fog megváltozni, de ezzel én nem értek egyet. Ha egy afrikai lány oktatáshoz jut, majd édesanya lesz, akkor az ő gyermekei már tanulni fognak, hiszen jó eséllyel tanult férjet választ, aki tud pénzt keresni és dolgozni, és az édesanyának is fontos lesz, hogy tanuljanak a gyermekei. Szóval mi elvetjük a kis magokat és abból gyönyörű terebélyes tudás fák lesznek néhány évtized alatt. Szóval szerintem számít, amit egy-egy ember tud tenni a saját erejéből és ha Te olyan kiváltságos helyzetben vagy, hogy van fedél a fejed fölött és van mit enned, és tudsz nélkülözni havi 2-3 ezer forintot, akkor kérlek gondolkodj el ezen, hogy akár segíthetnél is és egy éhező gyermek életét is megváltoztathatod azzal, hogy tanulás lehetőségét biztosítod neki.

Maczkó Hajni: Itthoni szegénység, hajléktalanság össze sem hasonlítható az afrikaival. Nézzék meg személyesen a valóságot, és a kétely eloszlik. Szerintem, ha ezt látnák, mindenki szeretne tenni, hogy a helyzet javuljon. Például embertelen körülményeket is láttam, mely európaiként a méltóság elvesztésével egyenlő. Ilyet senki nem kívánna a másiknak. Azt éreztem, hogy ehhez képest mi Európában jómódban élünk, és a magunk problémáival vagyunk elfoglalva. Pedig, ha kitekintenénk, azt látnánk, hogy a világ leggazdagabb részéhez tartozunk.

Viszoki Dávid: A globalizációnak köszönhetően a világban ma már minden összefügg mindennel. Globális problémák vannak, amelyek következménye mindenkire hatással van: lásd: klímaválság, de a természeti erőforrások végességét és népességrobbanást is említhetem. Ha Afrikában javul a helyzet, abból Európa is profitál. De emellett a kultúrák közötti párbeszédnek sok pozitív hozadéka lehet: mindenki tud tanulni a másiktól, hiszen mindig lesznek olyan dolgok, amit a másiktól jobban megtanulhatunk. A világot is jobban megértjük, ha megismerjük, kik alkotják azt rajtunk kívül. Ez mindenkinek a hasznára válik.

Zaharia Gabi: Szerintem azért, mert mindenkinek joga van tiszta vízhez, biztos otthonhoz, élethez és méltó életkörülményhez, és ha mi, európaiak tudunk segíteni, akkor ez nem csak lehetőség, hanem kötelesség is.

Mi az, ami veled maradt Afrikából, hogy vagy?

Bodó Kati: Másodszor jártam Kongóban. Nagyon nehéz Kongó után visszazökkenni a magyar valóságba. Egészen megdöbbentő látni és átélni, hogy milyen apró kis problémáink vannak, az afrikai emberek problémáihoz képest, hogy mennyire nem tudjuk megbecsülni a kényelmes, luxus életünket, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy ide születtünk. Van lehetőségünk tanulni, kapunk orvosi ellátást, van fedél a fejünk felett, van munkalehetőség. Nem tökéletes? Hát nem. De nagyságrendi különbségek vannak.  A kongói emberek arról álmodnak, hogy egyszer majd lesz olyan, hogy 2-szer esznek naponta. Reggel és este.

Én már nem tudom csak úgy, tovább görgetni a hírfolyamomat az afrikai helyzetek láttán. Már megállok, megnézem, utánaolvasok és elgondolkozom hogy esetleg tudok-e segíteni. Ott voltam, éltem úgy, ahogy ők, beszélgettem velük, jártam a legkeményebb nyomornegyedben is. Láttam magyar iskolát Afrika egyik szegénynegyedében, láttam, hogy ezeknek a gyerekeknek ez az egyetlen esélyük a változásra. Ezt az iskolát magyar emberek támogatják, a magyar emberek jó szívének köszönhetően működik. Találkoztam olyan fiatatokkal, akik már kijárták az iskolát és most egyetemre járnak, hogy többre vigyék és hogy tehessenek a népükért és országukért és végül találkoztam egy kongói orvossal, aki ebben az iskolában végezte  tanulmányait, majd magyarok segítségével elvégezte az egyetemet, végül itt Magyarországon volt gyakorlaton másfél évet és most visszament Kongóba, hogy a szegények orvosa legyen.

Nagyon szeretem Kongót, sok helyi ismerőssel messengeren tartom a kapcsolatot. Remélem, hogy még visszajutok és segíthetek egy-egy cseppel, hogy kicsit könnyebb legyen.

Maczkó Hajni: Az első percétől az utolsó percéig bennem marad az összes emlék. Biztos vagyok, hogy az út során szerzett tapasztalatok, élmények, emlékék örökké gazdagítják majd az önkénteseket.

Nagyon megsajnáltam a kint szegénységben élő embereket, akiknek küzdelem az életük egy kis parányi lehetőséggel.  Ez az érzés a segítségnyújtás vágyát erősítette meg még jobban bennem.

Viszoki Dávid: Mikor leszálltam a repülőről Magyarországon, egy kissé szomorkás érzés volt bennem, amit nem tudtam hova tenni. Szerintem több érzés egyvelege volt ez: a búcsúzás, azoktól, akiket megismertünk és megszerettünk. Továbbá a tenni akarás érzése, hogy annyi mindent lehetne még tenni Kongóban.

Velem maradt az emberek őszinte mosolya és szeretete, az érzés, hogy segíthettem, és a tapasztalat, hogy megismertem egy új szegletét a világnak. A boldogság, hogy ezt a feleségemmel együtt élhettem át.

Zaharia Gabi: Hálával teli szívvel jöttem haza, átértékeltem a dolgaimat és azt hiszem boldogabb ember lettem. Néha az élettempójukat alkalmaznám ebben a rohanó életünkben, remélem hazahoztam a módszert.

 

Hamarosan jelentkezünk többi önkéntesünk beszámolójával is!

Ez a cikk az Európai Unió támogatásával jött létre. Tartalmáért teljes mértékben az Afrikáért Alapítvány felel és nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió véleményét.