Meghoztuk Nektek  kongói önkénteseink  beszámolójának második részét. A kérdések maradtak, de újabb és újabb perspektívából olvashattok a kint töltött 10 nap legérdekesebb, legszebb és legnehezebb pillanatairól, a Mama Alphonsine családjával történő találkozásról, és a lakhatási szegénységről.

Kérdésekre válaszolnak:

Gyuris Kata, Vass Kinga, Harkai Réka és Krajnik Ildikó

   

Milyen volt találkozni Mama Alphonsine-ékkal?

Gyuris Kata: Először azt hiszem, mindannyian nagyon zavarban voltunk - a család is, ahogy megjelent náluk egy tucat idegen fehér ember, illetve mi is, hiszen bár valamilyen elvont kapcsolatunk volt velük a gyűjtéseken és az Alapítvány felkészítésein keresztül, igazából nem ismertük egymást. Az egyik legfontosabb élményem Kongóból végül az lett, ahogy a kint töltött idő alatt egyre közelebb kerültünk Mama Alphonsine-hoz és a családjához és feloldódott a kezdeti zárkózottság. Sokszor meglepő, sokszor elszomorító, néha pedig elgondolkodtató volt belelátni a család életébe, saját szájukból hallani a történetüket és megérteni annak összefüggéseit.

Vass Kinga: Megható. Ezt a találkozást vártam leginkább az utunk előtt. Nagyjából az fogadott, amit elképzeltem az ismert képek, videók alapján. Nagy hatással volt rám, hogy beléphettünk a kis bérelt szobájukba és mennyien elfértünk ott. Így jobban átérezhettem azt az életérzést, amiben ők mindennap éltek.

Harkai Réka: Nagyon jó érzés volt személyesen találkozni azzal a családdal, akinek az életét megváltoztattuk. Bár beszélgetni nem tudtam vele, a nonverbális kommunikáció (ölelés) többet mondott minden szónál.

Krajnik Ildikó: Nagyon vártam, hogy találkozhassak azokkal, akikről végül is szól a projekt. Az első találkozásunkkor mind a felnőttek, azaz Mama Alphonsine és lányai, mind a gyerekeik nagyon meg voltak szeppenve, és ez a szerény, őszinte jellemvonásuk végig megmaradt. Az elején úgy tűnt, el sem tudják hinni még, hogy tényleg ez a sok ember azért jött, hogy nekik otthonuk legyen, és az a ház valóban az övék lesz, ami lehetővé teszi számukra, hogy ki tudjanak törni a szegénységből. Lassanként sikerült közvetlenebb kapcsolatot teremteni velük, megnyíltak ők is, mi is, távozásunkkor pedig már arról számoltak be, hogy hiányozni fogunk nekik. Ennél jobb visszajelzést nem is kaphattunk volna. Egyébként ugyanolyan emberek, mint bármelyik kortársuk a világ akármelyik részén, ugyanazok a vágyaik és a céljaik: a gyerekek játszani akarnak, a felnőttek megteremteni a szükségleteket és boldognak lenni.

 

Mi az, ami a legjobban meglepett Kongóban?

Gyuris Kata: Talán az utcákat elborító szemét. Lényegében az elit Gombe negyedet leszámítva mindenhol rengeteg szemét van (ezek többsége üres vizes flakon, illetve vizes zacskók, hiszen gyakorlatilag csak így lehet iható vízhez jutni), amit eddig más afrikai országokban nem tapasztaltam. A legmegdöbbentőbb talán mégis az, hogy milyen hamar természetessé válik ez a látvány, mintha tényleg szerves része lenne Kinshasa városképének.

Vass Kinga: Az emberek. Nagyon kedvesek, nyitottak, barátságosak voltak. Nem a telefonjuk képernyőjét bámulták, mint az európaiak, hanem egymást és minket. Figyeltek, kíváncsiak voltak, beszélgettek, megnyíltak es közel engedtek magukhoz. Óriási hálát érzek irántuk.

Harkai Réka: Az életstílusuk. Az, hogy bár nincs vagyonuk, mégis boldogok.

Krajnik Ildikó: Az első döbbenet a repülőgépből való kiszálláskor ért, amikor éjszaka 11-kor fülledt meleg fogadott az itthoni hűvös időből érkezve. Aztán, hogy mennyien vettek körül minket a csomagok bepakolásakor, akik csak egy kis leeső borravalót szerettek volna. Amire fel voltam készülve, valójában az is döbbenetes volt, például a sok szemét, amivel az utca közepén, vagy a legváratlanabb helyeken találkozhattunk. Meglepett, hogy az árusításnak, amely a megélhetés egyik elterjedt eszköze, nincs határa, vagyis egy minisztérium tövében úgyanúgy lehetséges, mint az út mentén.

Mi volt a benyomásod az kongói emberekről?

Gyuris Kata: Azt hiszem, viszonylag sokfajta emberrel volt lehetőségünk találkozni és amivel a leginkább jellemezni tudnék mindenkit, az a nyitottság. Ez részben nyilván a státuszunknak és az idegenségünknek is szólt, illetve talán annak is hogy franciául szinte bárkivel el lehetett beszélgetni. A kedves sofőrjeinktől, Luctől és Françoistól kezdve, az árvaház dolgozóin keresztül Mama Alphonsine újdonsült szomszédjáig, mindenkiben volt egyfajta kedves érdeklődés és a kezdeti zárkózottság után kölcsönösen be tudtuk engedni egymást egy kicsit az életünkbe. És természetesen fontos benyomás volt a kongói emberekről a miénktől teljesen eltérő időfelfogásuk, illetve a minden rendben lesz, de ha mégsem, akkor annak úgy kellett lennie filozófia. Ezt néha nagyon nehéz volt beemelnünk. :)

Vass Kinga: Amit fentebb elmondtam, és kiegészíteném a gyerekekkel, mert ők különös fényt csempésztek minden ott töltött napomba. Mindenki kedves, mosolyog, annak ellenére, hogy nehéz körülmények között élnek. Ők még nem veszítettek el azt, ami igazán lényeges, az egymásra figyelést, egymásnak segítést, az összetartozást.

Harkai Réka: Nagyon meglepődtem azon, hogy mindig vidámak, mosolyognak és semmi félelemérzetük nincs. Akik mindennap velünk voltak, azok különleges nyomot hagytak az életemben. Hálás vagyok azért, hogy megismerhettem őket.

Krajnik Ildikó: Legtöbbjüknek alapvető megélhetési gondjaik vannak, például reggel még nem tudják, hogy este mit fog enni a család, a problémáik nem olyan jellegűek, mint a mieink, de mégis ugyanolyan emberek. Örülnek, ha érdeklődnek irántuk, ha fotózzák őket, gyereket nevelnek, szeretik a szép ruhát, az ápoltságot, vágynak az új, modern vívmányokra, de hálát is tudnak adni azért, amijük van, akár egy háromórás teltházas istentisztelet keretében.

 

Hogyan élted meg a kulturális különbségeket, mi az, ami a legnagyobb kultúrsokkot okozta?

Gyuris Kata: Még mindig a szemetet említeném. És ez halmozottan jelen volt Pakadjumában, a nyomornegyedben, amelyet meglátogatott a csapat. Mindig sokkoló ilyen kilátástalan szegénységet látni, de leginkább az maradt meg bennem, hogy ebben a reménytelenségben már nem is lehet szempont az emberi méltóság megőrzése, mert egyszerűen nem prioritás. Emlékszem, milyen gyorsan rebbentek szét és bújtak el a nyílt utcán egyébként meztelenül fürdő gyerekek és felnőttek, amikor megláttak minket. Ezután látni a Gombe negyed európai mércével nézve is gyönyörű újépítésű házait, elképesztő különbség. Minden városban komoly különbségek vannak lakhatási lehetőségek tekintetében, de Kinshasában mintha összeérne két ellentétes világ.

Vass Kinga: Közel 50 országban jártam, de ennyire értelmezhetetlen utakat még nem láttam. Először éreztem azt, hogy egyedül félve indulnék el az utcán, ami soha sehol eddig nem fordult elő velem. A szemetet is hamarabb megszoktam, mint azt a gondolatot, hogy itt nem sétálhatok kedvemre a helyiek között.

Harkai Réka: Igazából, ami nekem eleinte nehezemre esett megszokni az, hogy nem pontosak. Sétálnak, sehova nem sietnek. Aztán ezt is megszoktam, és lassan elkezdtem azon gondolkozni, hogy ők csinálják jól és nem én. Nem érdemes rohanni, mert ugyanoda jutunk.

Krajnik Ildikó: Nem a kultúra, inkább a közbiztonság miatt fehérként nem mehetsz el Kongóban csak úgy nézelődni, mint ahogy teszi az ember mondjuk egy nyaralás során, ezért mindig csak csoportosan mozogtunk, illetve mindig volt egy helyi kísérőnk. Ez a fajta mozgási szabadság hiányzott. Ezen kívül furcsa volt látni, hogy az afrikai emberek milyen jól bírják víz nélkül, és bizonyára nem hallottak a nálunk sokat ismételt orvosi ajánlásról, hogy napi 2 liter vizet meg kell inni. Ők pedig 35 fokban élnek ... Ez sem a kultúra miatt alakult ki, sokkal inkább az ívóvíz hiánya vagy a vízlelőhely nagy távolsága miatt. A legnagyobb sokkot Pakadjuma, Kinshasa egyik nyomornegyede meglátogatásakor éltem meg, ahol 2 rendőr kísért minket végig, és az eddig csak képeken látott legnagyobb nyomort láttam a szűk utcákon, a legyek lepte ételeken, az arcokon.

Milyen különbségeket tapasztaltál a magyarországi/európai (lakhatási) szegénység és a kongói között?

Gyuris Kata: Igyekszem fokozottan odafigyelni arra, hogy a magyarországi lakhatási válságot se bagatellizáljam el, hiszen tényleg komoly problémával állunk szemben, ami sokszor magasan iskolázott, elvileg magasabb társadalmi helyzetbe tartozó embereket is érint. De még így is nehezen összehasonlítható Kongóval, ahol generációk vannak olyan mélyen beékelve a kilátástalanságba, hogy államilag támogatott iskolák, munkalehetőség és orvosi ellátás nélkül esélyük sincsen a kitörésre. Magyarországon is beszélünk generációs szegénységről, de itthon mégis van egy valamennyire (még ha sokszor rosszul is) működő szociális háló és vannak olyan szervezetek, melyek segítenek érvényesíteni a nehéz helyzetbe került családok jogait. Kongóban nincs ez a megtartó erő, ezért emberek millió egyszerűen csak átesnek a szitán és utcára kerülnek.

Vass Kinga: A kongói házak javarészt meg hátsó épületnek sem állnák meg a helyüket, ahol állatokat vagy szerszámokat tartanak nálunk vidéken. Először sokkolt, hogy ebben kell lakniuk és ez a mindenük. A magyar szegények sokkal felszereltebb lakásokban élnek, legalább fürdőszoba, konyha van, ha nagyon alap is. Bár lehet, nem tudják a számlákat fizetni és nincs sok berendezés, de sokkal biztosabb védelmet nyújt fizikailag is, az építés kivitelezésének köszönhetően.

Harkai Réka: Igazából, amikor mi azt mondjuk, hogy szegények vagyunk, messze nem vagyunk szegények. Itthon azért jobb esetben a szegényeknek is vannak emberhez méltó körülményeik, míg ott nincsenek. Sokan alszanak kis helyen, ágy, intimitás, higiénia hiányában.

Krajnik Ildikó: Kongóban az az ember, akinek saját tulajdonú lakóingatlana van, már jó helyzetben van, nem kell rokonoknál meghúznia magát, vagy lakást bérelni, amelynek bérleti díját alig tudja kiteremteni, emiatt pedig az utcára kerüléstől kell állandóan rettegnie. Lakóingatlannak nevezem, mert a telek is nagyon kincs, és a rajta álló lakóalkalmatosság többnyire egyetlen helyiséget jelent, amiben nincs bútor, és 10-12 embernek ad otthont. Európai szemmel nem lehetne háznak nevezni, hiszen az építőanyagot tekintve ez leginkább fából, fémlemezekből, hullámpalából készül, csak ritkább eset a tégla vagy kő. Nincs áram, nincs vezetékes víz vagy kút sem. A ház fogalma tehát merőben más, mint Magyarországon és Európában.

 

Mit mondanál a magyaroknak, miért kell az afrikai problémák megoldásával (is) foglalkoznunk itt Európában/Magyarországon?

Gyuris Kata: Az én generációmnak talán már valamennyire kinyílt a világ, nincsenek lezárva sem a virtuális, sem pedig a fizikai határok. Ezért láthatjuk, hogy egészen más síkon mozognak az afrikai kontinens problémái, mint a magyarországiak. Hiába lehetne rengeteg lehetőség Kongóban, történelmi és egyéb okok miatt ezekkel rendre más országok tudnak/tudtak csak élni. Nyilván Magyarországon is elsősorban az a réteg fog mások szervezett megsegítésébe kezdeni, amelyik úgy érzi, hogy ezt megteheti, mert az ő háza táján a lehető legtöbb dolog rendben van. Nekik üzenném talán, hogy egy másik nép, egy másik kultúra megismerése és megsegítése nekik legalább annyi lelki és szellemi gazdagságot adhat, mint amennyit az ő segítségük nyújthat a kongói/afrikai embereknek. Ha lehetőségeinkhez mérten felelősséget tudunk vállalni másokért, akik bár távol vannak és nagyon különböznek tőlünk, hatalmas előrelépést tehetünk nem csak a saját, hanem tágabb környezetünk életében is.

Vass Kinga: Mert az a tudás és szakértelem, amivel az európaiak rendelkeznek Afrikában nagyon hasznos és életeket ment vagy épít újra. Fontos tudnunk, mi zajlik ott, hogyan élnek az emberek, mik a különbségek, mire van szükségük ahhoz, hogy megértsük a különbségeket is.

Harkai Réka: Azért, mert ők nem látták azt, hogy mi hogyan élünk, ezért nem is tudnak különbséget tenni a két életforma között, míg mi igenis látjuk mindkettőt, és szerintem fontos az, hogy őket is kiemeljük a mélyszegénységből, mivel mindamellett, hogy ugyanolyan emberek, mint mi, nagyon hálásak.

Krajnik Ildikó: Ha megismerjük, és minél többet megtudunk Afrikáról, rájövünk, hogy mi sok szempontból szerencsések vagyunk itt Európában. Viszont vannak olyan forrásaink, olyan tudásunk, amivel segíteni tudunk ott, ahol nagyobb szükség van rá. A mi pazarló fogyasztói társadalmunk már nem tud mit kezdeni például a felhalmozott ruhaneműkkel, nem hiába tudtunk egy tonnányit összegyűjteni, ami ott egy családnak jó ideig biztos megélhetést jelent majd. Ha segíteni tudunk, miért ne tegyük meg, legyen az akár a világ másik végén? Számomra inkább az a kérdés, hogy miért ne segítsünk, erre pedig nincs válasz.

Mi az, ami veled maradt Afrikából, hogy vagy?

Gyuris Kata: Nem akarom, hogy nagyon hosszú legyen ez a lista, ezért azt mondom, hogy minden, amit az eddigi kérdésekre válaszoltam, illetve két dolgot emelnék ki. Egyrészt Mama Alphonsine búcsúját az utolsó napunkon. Mivel a kintlétünk során szinte minden nap találkoztunk és többünknek volt is alkalma hosszabban beszélgetni vele, kialakult közöttünk egy kötődés. Szerintem még nagyon sokáig velem fog maradni ahogy szorosan megölelte a csapat minden egyes tagját búcsúzáskor. A másik dolog Szabó Zoli önkéntes társunkhoz kapcsolódik, aki nélkül nem épült volna fel Mama Alphonsine háza. Emlékszem, amikor vasárnap éjjel ültünk a reptéren és vártuk a hazafele tartó gépünk beállását, Zoli azon kezdett el gondolkodni hangosan, hogy sikerült-e nyomot hagynunk, vajon mire lesz elég, amit csináltunk. Szerintem valami hasonlót érezhetett (és talán érez még mindig) minden önkéntes az út végén: fáradtan, de lelkesen és tele új élményekkel mindannyian próbáltuk magunkban is helyre tenni azt, hogy mit is jelentett ez a misszió.

Vass Kinga: Minden. Illatok, találkozások, mosolyok, emberség. Úgy érzem sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Sokkal rosszabbra készültem és egy nagyon pozitív tapasztalat volt, tele csodákkal, eredményekkel, melyek velem, bennem maradnak és remélem lesz folytatás.

Harkai Réka: Igazából még nehéz felfogni, hogy mi is történt velem. Egy életre szóló élmény, megtanultam, hogy ne stresszeljek rá minden kis apróságra, és ne fussak versenyt az idővel. Valamint a hála, amit érzek, az kimondhatatlan. Köszönöm a lehetőséget, hogy ilyen embereket ismerhettem meg, úgy a magyar csapatot, mint a helyieket, és remélem, hogy bár könnyes szemmel búcsúztunk el az ottaniaktól, lesz még lehetőségem velük találkozni! :)

Krajnik Ildikó: Ez az élmény most már örökké a részem marad, szerencsére senki sem veheti el tőlem. Nehéz visszahelyezkedni a saját valóságomba, amelyben ebben az időszakban ráadásul rengeteg kötelezettség vár, miközben szeretném feldolgozni, elmesélni az élményeket, elmélyülni benne. Egy új szemlélet, egy új kultúra érintett meg, igaz csak egy szeletét láttam, hiszen erre 10 nap nem elég, de arra elég volt, hogy vágyat ébresszen, hogy visszavágyjak, és esetleg egy következő alkalommal újra aktív részese lehessek - akár hosszabb időn keresztül - egy hasonló humanitárius projektnek.

 

Az önkéntes missziót  Teremtsünk Biztos Lakhatást nemzetközi projektünk tette lehetővé, melynek keretében hamarosan lehetőségünk lesz még több önkéntes küldésére. Amennyiben szeretnél tájékozódni a misszióval kapcsolatos híreinkről, vagy szeretnél önkénteskedni, iratkozz fel hírlevelünkre vagy kövesd Facebook oldalunkat!

Ez a cikk az Európai Unió támogatásával jött létre. Tartalmáért teljes mértékben az Afrikáért Alapítvány felel és nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió véleményét.