Az alábbi cikkben kedves önkénteseink, Regi és Bobó első tanzániai hetéről olvashattok. De ami még ennél is égetőbb és aktuálisabb, hogy Bobóék belekezdtek már itthonról dédelgetett kútfúró projektjükbe! Hogy miért gyűjtenek erre és miért lenne egy kút hatalmas áldás a 270 Green Eden-es gyermeknek illetve a helyieknek? Erről olvashattok ITT. Láthatjátok, a gyűjtés még csak most indult, mégis mintha mindenki érezné a fontosságát, máris rekordszerű adomány gyűlt. Kérjük, Ti is segítsetek! 

„Az első öt napunk valóságos érzelmi hullámvasút volt. Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy az esküvőnkön kívül még semmire sem készültünk annyit, mint erre az útra. A repülőn 10 percenként mosolyogtunk egymásra és láttuk a másik szemében, hogy ugyanarra gondolunk: végre valóra válik az egyik legnagyobb álmunk. Egy nap nairobi kiruccanás után indultunk tovább Namangába, ahová először a zöldhatáron keresztül vittek át. Ez nekünk csak akkor tűnt fel, amikor megérkeztünk az iskolához anélkül, hogy vízumot fizettünk volna. A sofőrök szerint csak így volt garantálható, hogy a vámosok ne túrják szét a csomagjainkat és rakjanak el néhány vitamint ajándékképpen.

Mivel szombaton érkeztünk a gyermekzsivaly helyett inkább ördögszekerek, egy kisebb porvihar és néhány lézengő bennlakó fogadott minket. A szállásunkat azonban nagyon könnyen sikerült felismernünk: az egyetlen olyan szoba volt, ahol térdig a malterben még festették a falat. Ez volt az első nagy meglepetés, de aztán jött a felmentő sereg. Motoros taxival bepöfögő házigazdánk, Emmanuel megnyugtatott minket, hogy új otthonunk igenis estére készen lesz. És igaza lett, legalábbis afrikai értelemben. Még épp naplemente előtt kilapátolták a sittet, majd bejelentették, hogy az emésztőgödör nem készült el (és belátható időn belül nem is fog) így a beígért wc bár teljes valójában díszeleg az aprócska fürdőszoba közepén, a valóságban nem használható. Így a kerti bodoáron kell osztoznunk az alsó tagozatosokkal.

Míg házikónk átadó ünnepségére vártunk, körbejártuk az tanyát, ahol újabb sokk ért minket. Emmanuellel hónapokon keresztül leveleztünk arról, hogy Regi elsősorban a kertben segédkezik majd. Egy lelkes tiszafüredi gazdaboltostól még több száz zöldségmagot is kaptunk. A házi gazdaság azonban kietlenebbnek és terméketlenebbnek bizonyult, mint a Mars egy nagyobb természeti katasztrófa után. Igazgató barátunk látva megrökönyödésünket, ismét megpróbálta menteni a menthetőt és elmondta: kút híján nem tudnak öntözni, de március közepén lehet, hogy esni fog egy kis eső. Ekkor szembesültünk először azzal, hogy mennyire fontos lenne vizet fakasztani ezen a vörös homok födte, bogáncsos földön.

Regit szerencsére nem hagyta el a hite és azonnal nekilátott legkedvesebb tevékenységének. Összegyűjtötte a környék kutyáit, végigdögönyözte mindent, becsepegtette őket bolhairtóval és adott nekik kutyafogkefének kikiáltott rágcsát. Az éhes ebek olyan örömmel fogadták a Dental Sticket, mint anno a törzsek a spanyolnáthát. Alig győzték kikerülni az udvaron. ,,Szerencsére" ez sem ment kárba. Két nappal később egy hazainduló kisiskolás szájában láttuk viszont. Amikor mondtuk az anyukájának, hogy az kutyáknak való, azt válaszolta, hogy ha nem műanyag, csak hadd rágja.

Első napunk legizgalmasabb része a kipakolás volt.Felemelő érzés volt látni Emmanuel és családja arcát, amikor felnyitottuk a táskákat. Kicsit olyan volt, mint egy karácsonyi buli a Kardashian családnál. Alig győzték rendszerezni a 23 ugrálókötelet és több száz füzetet. 

Aztán jöttek a végtelen magyarázkodások. Miért jó a vitamin? Miért kell tisztítani a vizet? Elvégre nem az a baj, hogy szennyezett, hanem az, hogy nincs. Amikor pedig van, megisszák bárhogy. Őszintén ekkor jöttünk rá, hogy ha újrakezdenénk a gyűjtést, csak labdákat hoznánk. Főleg, hogy az éles kövek és szúrós bokrok miatt a szép piros műbőr labdák úgy pukkantak ki fél naponta, mint a lufik. Megijedtünk. Jobban, mint az ágyunkban elégedetten brekegő békától lámpaoltás után. Mi lesz, ha elkalkuláltuk magunkat? Mi lesz, ha semmit sem fogunk tudni segíteni?

Szerencsére az első becsengetéskor megkaptuk a választ. Az a segítség, hogy itt vagyunk. Az, hogy látnak minket és kérdezhetnek tőlünk. Az, hogy elmondhatjuk, hogy van remény. Mert higgyétek el, itt nagy káosz van a fejekben. Egyik nap a tanárokkal és néhány diákkal fociztunk. Mivel olyan az állóképességem, mint Dumbónak, hamar kispadra tettem magam egy árnyékos farönkre és a játszótársak körémgyűltek. Arról kérdeztek, hogy Európában tényleg mindenki milliárdos-e és, hogy a fehér nők valóban kitartják-e az afrikai fiúkat? Miután eloszlattam a félreértéseket, azt mondták, hogy az európaiak biztos buta majmoknak tartják őket. Na ekkor döntöttem el, hogy az óráimon a világról, előítéletekről és valóságokról fogok beszélni.

Először viszont Nekünk kellett szembesülnünk a valósággal: a gyerekek még 5-6 év tanulás után sem művelik Byroni szinten az angol nyelvet, ami viszont rendkívül megnehezíti a tanítást. Az órákon ezért szinte mindig kaptunk magunk mellé egy helyi oktatót, aki vészhelyzet esetén szuahélire fordította sokszor mindenki számára meglepő kéréseinket.
Az iskolában minden reggel fél 8-kor zászlófelvonással, tisztelgéssel, dobszóval és a himnusz eléneklésével kezdődik a tanítás. Gondolom most mindenkire ráijesztettem, aki szerint kiképzett terroristák lepik el Európát Afrika felől. A valóságban azonban itt nagy hangsúlyt fektetnek a hazaszeretetre. Ezért a legtöbb gyerek katona, rendőr, orvos vagy tanár szeretne lenni. És bár szívesen ellátogatnának Európába, mind Tanzániában képzelik el a jövőjüket.
Szerencsére a gyerekek éheznek a muzunguk azaz fehér emberek szavára és minél többet mosolygunk rájuk, annál hangosabban és bátrabban teszik fel kérdéseiket. Mint például, hogy eszünk-e szamarat, mennyire magasak az európaiak és egy öccs összeházasodhat-e a bátyja feleségével a halála után?

Nem megdöbbentő módon eddig a színezésnek volt a legnagyobb sikere, mivel ott senkinek sem kellett megértetnie magát a másikkal. A csillogó szemű nebulók úgy mutogatták szivárványszínű kutyáikat és vörösre rúzsozott hercegnőiket, mintha egyből a Metropolitanban szeretnék kiállíttatni. Fantasztikus érzés, hogy most már mindenki oda mer jönni hozzánk és akármerre járunk a nevünket kiabálja. Egy ekkora településen szinte mindig bele lehet botlani a Green Eden 270 diákjának egyikébe. Ilyenkor rendszerint odafutnak hozzánk és nem törődve azzal, hogy két teli kannát próbálunk hazacipelni, belénk kapaszkodnak, és mint egy szeretetből font élő lánc addig kísérnek, amíg csak tudnak.

Már most arról beszélünk, hogy milyen furcsa lesz egy hónap múlva nem a szomszédos istentiszteletre kelni, megnyitni a csapot és érezni a meleg vizet, enni valamit, ami nem bab vagy bab és eljutni helyekre anélkül, hogy fél órát sétálnánk a tűző napon. De most jól van ez így. Kellett és nem várjuk a végét.


Igaz, Regi és Bobó nem várják a végét, de önkéntes missziójuk máris félidőnél tart. Viszont biztosak vagyunk abban, hogy még rengeteg mindent fognak tudni elérni a fennmaradó időszakban.
Ha Ti is segítenétek a gyűjtésükben, ne feledjétek, ITT segíthettek, akár adománnyal akár a link megosztásával!