Nagy lépés nekünk, kis lépés az emberiségnek

Avagy Regi és Bobó már pakolja a táskáját Tanzániára.

Siposhegyi Zoltán írása


Kedves önkénteseink, Regi és Bobó

Miért éppen Afrika? Az évek során rengetegszer tették fel nekünk ezt a kérdést. A válaszaink és motivációink eleinte még különböztek, de aztán hamar összeolvadtak. Regina fiatal kora óta szeretett volna örökbe fogadni egy afrikai kisgyereket, ezzel új esélyt adva valakinek. Egyfajta láthatatlan kötelék fűzte a fekete kontinenshez. Nem az elrettentő hírek, vagy szívszorító fotók miatt utazott 4 éve az Afrikáért Alapítvány humanitárius turistájaként Tanzániába, hanem, mert valami hívta.

Én más vagyok. Nem hiszek a Sorsban. Külpolitikát tanultam és az egyetlen extrémsportom a harmadik világ megismerése lett. Mániákusan próbálom kerülni a turisták által kedvelt helyeket és akkor érzem igazán élőnek magam, ha egy gettóban sétálgathatok Mumbai külvárosában. Sokáig azt gondoltam, hogy ez katasztrófaturizmus, pedig valójában egyszerű életigenlés. Ezek az utak segítettek megérteni, hogy mennyire szerencsés vagyok. Teljesen más tudni, hogy a világon félmilliárd ember szenved vízhiánytól és más megnyitni a csapot, amiből nem jön semmi.

Gyakran kaptuk meg azt a kritikát, hogy miért nem inkább a magyarokon segítünk. Annak ellenére, hogy rendszeresen szervezünk jótékonysági karácsonyt, támogatunk egy cigány családot, adományozunk ruhákat és fogadunk be kóborkutyákat a lakásunkba. Mindkettőnknek fontos a hazánk, de mégis Afrikáért aggódunk igazán. És miért? Magyarországon rengetegen élnek mélyszegénységben, de az alapvető szociális védőhálónak, segélyeknek és ösztöndíjaknak hála az életük nincsen veszélyben. A kötelező védőoltásokról és a tiszta ivóvízről nem is beszélve. Egy nagyon szegény magyar, aki úgy dönt, hogy nem hajlandó elmenni a közmunkára, némileg jobban él, mint egy eritreai, aki az út mentén javít gumikat. Ez pedig igazságtalan.

Minél többször szembesültem ezzel az egyenlőtlenséggel, annál jobban akartam tenni valamit. Mígnem egy tavaszi napon felhívtam az Afrikáért Alapítványt, hogy én most azonnal Tanzániába akarok utazni, hogy megváltsam a világot. Eleinte kissé rossz néven vettem, hogy erre nem vágtak hozzám egy repülőjegyet és kívántak jó utat, hanem elmondták mit kell tegyek ahhoz, hogy kialakuljon a bizalom és egy nap megkezdhessem a saját kis önkéntes missziómat. Az elkövetkezendő egy évben minden rendezvényen részt vettem, adományokat gyűjtöttem és támogatókat kerestem, folyamatosan arra gondolva, hogy vár rám Afrika. Ekkor azonban közbeszólt az általam jelentősen alábecsült úgynevezett Sors. Éppen az egyik humanitárius turista csoportnak a csomagjait segítettem kivinni a Ferihegyi Repülőtérre, amikor a check-in pultok előtt bemutattak egy varázslatos lánynak. Ő is épp Tanzániába tartott France Mutomboékkal. 20 percig beszélgettünk, Afrikából két héten át leveleztünk, majd másfél évvel később összeházasodtunk. Sőt ha ez nem lenne elég, még a nászutunk is Madagaszkárra vezetett.

Miért éppen Afrika? Na ezért biztos. 

Azt csak utólag tudtam meg, hogy Regina is hasonlóan önfejű volt. Azonnal ki akart költözni valamelyik árvaházba, hogy segíthessen, de az alapítvány munkatársai meggyőzték, hogy előbb nézzen körül 1-2 hétig és mérje fel, mire vállalkozna. Őt azonban ez sem állította meg. Mindent hátrahagyott és kiköltözött fél évre Angliába, hogy összeszedje a pénzt az utazásra. Végig Afrika lebegett a szeme előtt és még a repülésiszonyát is sikerült leküzdenie. Abban viszont máig biztos, hogy megérte. Szerelembe esett a kontinens egyszerűségével, őszinteségével és egy 5 éves kislánnyal, aki olyan mély nyomot hagyott benne, hogy magára is tetováltatta az arcát.

Így egyértelmű lett, hogy nekünk Afrika lesz a hobbink, a mentsvárunk és a végzetünk. Az utóbbi években részt vettünk az Afrikáért Alapítvány rendezvényein, ,,örökbefogadó szülőket” gyűjtöttünk Kapolcson; én levezényeltem az Afrika Napokat és besegítettem a Szigeten is. Közben pedig folyamatosan tervezgettük a Nagy Utazást. Kerestük a pillanatot, amikor a munka nem húzza keresztül a számításainkat.

Így jött el 2018 ősze, amikor végre döntöttünk: február közepén útnak indulunk. Szerencsére France és az egész csapat is az ügyünk mellé állt és elindulhatott a tervezgetés.

És hogy pontosan mit is fogunk csinálni a tanzániai-kenyai határon? Rendkívül szerencsések vagyunk, hiszen mi lehetünk az első önkéntesek a namangai Green Eden-ben, ahol több, mint 200 gyermek kap oktatást és alapvető ellátást nap mint nap. Még mi is meglepődtünk, amikor az iskola igazgatója, Emmanuel Hando Irafay küldött egy képet egy nagy rakás tégláról, azzal a megjegyzéssel, hogy épül az otthonunk. Fantasztikus érzés, hogy ennyire várnak minket és nagyon reméljük, hogy rá is fogunk szolgálni erre a szeretetre.

Bár egyikőnk sem építész, agysebész vagy vegyészmérnök, hiszünk abban, hogy sokat fogunk tudni tenni a namangai gyerekek jövőjéért. Már eddig is rengeteg gyógyszert, laptopot, tan- és sportszert sikerült összegyűjtenünk, amiket személyesen fogunk szétosztani a diákok között. Regina agrár középiskolában végzett, ezért elsősorban a háztáji gazdaságban segédkezik majd, míg én angolt és általános világismeretet tanítok a gyerekeknek. Együtt szeretnénk készíteni egy promóciós videót az iskoláról, hogy világszerte megismerhessék a Green Edent. Hiszen manapság még az NGO-k számára is csak jól irányzott reklámmal lehet szponzorokat gyűjteni. Emellett pedig fotókkal és személyes információkkal szeretnénk minél több gyermeket bevonni az Afrikáért Alapítvány árvatámogatási programjába.

És van egy nagy álmunk is. Emmanueltől megtudtuk, hogy az iskolának otthont adó tanyán nincsen folyóvíz, csak egy 3000 literes tartály, amelybe lajtoskocsival hozzák a vizet relatíve drágán. Ezen csak egy kis csap van, amin 270 gyereknek és az oktatóknak kell osztozniuk. Ezért azt gondoltuk, hogy a missziónk akkor lenne igazán eredményes, ha sikerülne egy kutat fúratnunk, amely nem csak a növendékeket, hanem az egész környéket ellátná ivóvízzel. Ez egy elég költséges vállalkozás, hiszen a sziklás talajba 80 méter mélyen kell leásni. Mi viszont bízunk benne, hogy ezen célunkhoz is sikerül majd támogatókat találnunk.

És hogy miért csináljuk? Mert segíteni kiváltság. Bevallom, kezdetben nem értettem az Afrikáért Alapítvány szlogenjét. Úgy gondoltam, hogy örüljenek ha tenni akarok valamit. Aztán minél többet segítettem másokon, annál inkább éreztem, hogy magamon segítek. És ezt a feleségem nevében is mondhatom. Egy kis adománnyal, egy jó szóval, vagy egy 4 hetes misszióval a magunk lelkén könnyítünk elsősorban. Bármennyire nyomasztó, hogy tehetetlenek vagyunk és csak egy csepp vizet tudunk megtisztítani a tengerben, egy idő után büszkék leszünk arra, hogy az a csepp viszont a miénk. És amikor majd mi szorulunk segítségre, nem kell félnünk, hogy nem tudjuk meghálálni, mert mi már megtettük a dolgunkat. Bekerültünk abba az elit klubba, ahol nincsenek határok, ahol minden összeér és ahol Segíteni kiváltság.

Regiék már az adományokat pakolják

Gyerekek a Green Eden-ben


Reginek és Bobónak nagy álma volt az afrikai önkéntesség, és február 14-től március 15-ig végre ott lehetnek Namangában.

Kövesd velünk Facebook-on Regi és Bobó mindennapjait tanzániai iskolánkban! Emellett Regiék instagramon is fognak posztolni képeket, így ha van fiókod, kövesd be őket őket ott is! @fogadjorokbeafrikaban